A Szólj, emlékezet!-tel nem fognak megbarátkozni, akik szerint az irodalom 1.) könnyed ebéd utáni séta egy hűvös allén, gesztenyefák alatt, belátható távolságban kávézóterasz, hűsítő itallal 2.) sziklás, puszta, csupasz és kövecses táj, amin az ember átvánszorog, miközben rettentő dolgok nyitjára lel. Az eredmény egy érzésekből, képekből, villanásokból álló lírai kollázs, helyenként tömény, mint a málnaszörp, de Vladimir úgy van vele, hogy majd az olvasó felhígítja magának, ha úgy akarja. Nabokov tulajdonképpen nem mesél semmit magáról, egyszerűen megfogja az emlékezet nevű (már elnézést) tehéntőgyszerű képződményt, és kifacsar belőle mindent, amit csak lehet. A Szólj, emlékezet! elméletileg például önéletrajz, de aki a hagyományos önéletrajzok szerelmese, attól még simán gyűlölheti. Nabokov talán legjellegzetesebb írói tulajdonsága az a tündéri nagyképűség, amivel nekiül a könyveinek.
0 Comments
Leave a Reply. |